Prológus~
Emily Hastings~
Egy éve vagyok Franciaországban. Sokan hívják Párizst a szerelmesek városának, amit meg is értek, hiszen itt lépten-nyomon egy-egy szerelmes párocskába botlik az ember. Mosolyt látni minden ember arcán aki csak szembe jön velünk, csodálatos érzés. Boldogok. Vagy csak annak mutatják magukat? De ez teljesen mindegy, mert hívhatnánk Párizst az összetört szívek városának is, hisz szerelmesnek lenni az egyik legjobb és egyben legrosszabb dolog a világon. A szívnek sosem tudunk parancsolni. Néha csak egyszerűen túl naivak vagyunk ahhoz, hogy túllássunk a rózsaszín felhőn és tiszta fejjel gondolkodjunk. Megesik, hogy pont a legrosszabb emberekbe zúgunk bele. Abba akibe semmi szín alatt nem lenne szabad. De az ember hajlamos erre.. Csak megy a saját feje után. A felhők fölött jár és már csak akkor veszi észre, hogy valami nagy gáz van, mikor a gödör legalján csücsül egyedül. Mert nem minden szerelemnek van jövője. Van hogy egy sem igaz abból amit elhiszünk.. De feltehetjük a kérdést. "Minek higgyünk? Az eszünknek vagy a szívünknek?" Mi a helyes? Félre dobjuk azt amit gondolunk, vagy becsukjuk a szemünk, hogy saját magunkat átverve ne lássuk a fájó igazságot? Vagy csak félreértés lenne? Talán igen, talán nem.. Mikor ezeken gondolkodom eszembe jut miért is vagyok itt Párizsban. Eszembe jut, hogy mennyire megbíztam benne, mennyire szerettem, de Ő kihasznált. Egy kapcsolatban felemelő az az érzés, amikor kézen fogva sétálhatsz a pároddal, ezzel tudatva az egész világnak, hogy mennyire boldogok vagytok. De ez nálam nem volt meg.. A barátom a hírneve miatt azt kérte tőlem, hogy titokba tartsuk. Meg hátráltam én ekkor? Nem! Elfogadtam, mert szerettem, és mi lett belőle?
Az lett belőle, hogy egy idő után nem voltam elég jó neki és ahelyett, hogy szakított volna egy vadidegent cibált az ágyába. Ez van akkor, ha valaki összejön egy hírességgel.. A legfájdalmasabb ebben, hogy nem lett volna őszinte velem. Vártam, hogy mikor mondja el magától, de nem tette. Nem volt benne ennyi bátorság. Azonban mikor megtudtam, hogy nem először csinálta ezt velem, el kellett jönnöm onnan messzire, hogy kiszellőztessem a fejemet, és elfelejtsem ezt az egészet, és őt is. "Elfelejteni".. Na ez az ami éppenséggel teljesen lehetetlen. Elfelejteni nem lehet dolgokat, tetteket, embereket, csak megbocsájtani, vagy tovább lépni. És ez is elég nehéz tud lenni. Persze most elkezdődhet az egymást való hibáztatások sorozata, hogy én vagyok az ártatlan bárányka akit elkapott a gonosz farkas, de ezzel semmire sem megy az ember. Előrehaladásnak az számít, hogyha be tudjuk ismerni mi sem vagyunk ártatlanok, és én be tudom. Egy szerelemben nincs gonosz, vagy jó. Itt sem volt. Csak egy naiv kislány, és egy híresség, aki nem akart leragadni egy lánynál..